ERDÉLY-SZÉKELYEK-SZÉKELY RECEPTEK-SZÉKELY NÉPHAGYOMÁNYOK

 valamiféle különállásként indult Budapesttel szemben, hogy az erdélyi kultúrát, szellemiséget tükröző mozgalommá, kiállássá váljék.

Az első világháborúban és azt következő időszakban, majd a második után is saját paradigmája lett az erdélyi értelmiségnek a transzilvanizmus kérdése, mibenléte. Olyannyira, hogy a Kolozsvári Magyar Napokon kerekasztal-beszélgetést is szenteltek neki. Markó Béla, az RMDSZ korábbi elnöke, valamint a kolozsvári színház két atyaúristene, Tompa Gábor igazgató és Visky András művészeti igazgató beszélgettek róla, őket Tibori Szabó Zoltán újságíró faggatta. Mivel mind Visky, mind Tompa, mind pedig Markó Béla irodalmárok is, így nem meglepő, hogy a beszélgetés inkább kulturális-kultúrpolitikai irányokat vett. 

(Zárójel. Nem tudom, volt-e a Kolozsvári Magyar Napokon olyan kerekasztal-beszélgetés, ahol az összes meghirdetett résztvevő jelen lett volna. Ha volt is, én biztosan nem ettem belőle. Valahogyan pont azok hiányoztak ezekről, akiktől a legrelevánsabbakat lehetne kérdezni. A mostani hiányzó Kelemen Hunor, az RMDSZ szintén irodalmár elnöke volt, aki nem gyakran szokta transzilvanizmusról szóló nézeteit megosztani a közönséggel, holott sokan lennének rá kíváncsiak – na, ők nem ebből a tudósításból fogják ezeket megtudni.)

Mit jelent ma a transzilvanizmus, van-e egyáltalán?

Markó Béla kezdte a kört. Szerinte bizonytalan, hogy egyáltalán él-e ma a transzilvanizmus eszméje. Mint mondta, a transzilvanizmust a két világháború között szívesen értelmezték úgy, mint egy kulturális programot, amit Kós Károly fogalmazott meg a Kiáltó Szóban, holott Pál Árpád és Zágoni István politikai és gazdasági programot is hirdetett emellé, amiről kevesebb szó esik. Eszerint – és ez a rendszerváltás táján is megfogalmazódott –

Visky András, a kolozsvári színház művészeti igazgatója a transzilvanizmusról szóló eddigi viták legnagyobb momentumait idézte fel. Az egyik Makkai Sándor püspök a Kiáltó szó folyóiratban 1937-ben megjelent kérdésfelvetése arról, hogy lehet-e egyáltalán kisebbségben élni, mit is jelent ez, nem egy olyan szituáció-e a kisebbségi lét, amelyből az ember méltósága hiányzik. A másik pedig 1987-ben a Limes-kör, ahol az erdélyi magyar értelmiség egy része újra felvetette a kérdést. A kontextus akkor az volt, hogy rengetegen hagyták el az országot éppen.

Visky folytatta: „Ezekről a momentumról elmondható, hogy mind az egyént, mind a közösséget valami jelentős agresszió érte éppen, a szabadság megvonása jellemezte ezeket a helyzeteket. Ebben a pillanatban nem érzem ezt az egzisztenciális nyomást. Napjainkban

és külön érdekes megfigyelni azt, hogy milyen kihívást jelent a kommentátoroknak, hogyan kell például a Sepsit ejteni, vagy ahogy megjegyzik, hogy a CFR nem román csapat, mert 1907-től létezik, tehát a magyar összeesküvés reprezentációja.”

Szerinte fájdalommentes eltűnés van most, ennek pedig eltűnt a drámaisága. Ennek hiányában nehéz olyan új nyelvet létrehozni, amely megválaszolná azt a kérdést, ami még fel sincs téve. 

Fenyvesek, kürtőskalács, Hargita

A beszélgetés ezt követően arra terelődött, hogy vannak-e tévhiteink Erdéllyel kapcsolatban: mennyire van tisztában az értelmiség Erdéllyel, és mennyiben vannak illúziók? Markó Béla úgy látja, nagyon hamis Erdély-képek vannak, és nemcsak Magyarországon.

Markó ezzel szemben nem gondolja, hogy ezek, a tulajdonképpen a tájisághoz tartozó jellegek lennének a meghatározóak. 

„Ha visszamegyünk az időben, találunk olyan értékeket a múltban, amit a jövőben is fel lehetne építeni. Most van a 450 éves évfordulója annak, hogy a tordai országgyűlésen toleranciát hirdettek a vallásokkal szemben. Erre lehetne építeni. Nem azért, mert jobbak lettünk volna bárki másnál, hanem azért, mert a régió adottságaiból kifolyólag kialakultak sajátos együttélési formák. A történelemről az a képzetünk, hogy állandóan öltük egymást, ez pedig így nem igaz, az évszázadok során mégiscsak sokszorosan több volt az az idő, amikor tudtunk egymás mellett élni, a másik értékeit fel tudtuk ismerni, és adott esetben be tudtuk építeni a saját értékrendszerünkbe” – mondja Markó, aki nem tartja problémának, hogy olyan politikai értékek is fel vannak elevenítve, mint a székelyek hajdanvolt autonómiája, vagy éppenséggel a szászoké. Csupán vannak olyan kulturális, vagy más értékek is, amikre kevesebb fókusz jut, mondja.

„Micsoda irónia rejlik abban, ahogy ez az ország egy német államelnököt választott! A magyarok lehet, azért szavaztak Klaus Johannisra, mert sajátosan reménykednek, hogy valamikor Erdélyben tudtuk, mi a tolerancia, ezért fontos nekik, hogy legyen az ország élén egy olyan ember, aki ezzel maga is tisztában van. A román vélekedés valószínűleg az volt, hogy legyen egy német, pragmatikus ember az ország élén.

A magyarok és székelyek közötti különbségek. Egy vitatott közös történelem: mi egyesíti és mi választja el őket egymástól

Az évek folyamán a magyarok és székelyek közötti különbségekkel és hasonlóságokkal foglalkozó történészek több elméletet is megfogalmaztak. A legrégebbi elmélet szerint, a magyarokhoz hasonlóan a székelyek is hun eredetűek. „A történelmi kutatások megerősítették, hogy ez a nép (a székelyek – a szerz.) az Attila által vezetett, a Kr. u. V. században a Kelet-Római Birodalom és a Nyugat-Római Birodalom politikai-földrajzi területén elhelyezkedő Hun Birodalomból származik. Attila 453-ban bekövetkezett halála után belháború tör ki és ez a birodalom széteséséhez vezet. Ekkor a hunok egy része Erdélybe húzódik vissza, székekbe szerveződve és magukat magyarul «székelyeknek» nevezve, ami «székekben (államszervezési forma – a szerz.) élőket» jelent”, állítja a Szilágy megyei drd. Benedek László.

De más elmélet szerint, a székelyek türk eredetűek és egy hunokkal rokon népességből származnak. A Szilágy megyei Elena Musca történész szerint, ez az elmélet szerepel az 1966-ban kiadott Románok középkora című kézikönyv I. részében, ahol az áll, hogy „egyes történészek a hun eredet, mások az avar eredet és megint mások éppenséggel a magyar eredet mellett álltak ki. Az újabb kutatások kimutatták, hogy a székelyek bizonyos türk eredetű törzsek – együttélés során bekövetkező – beolvadással történő asszimilációból származó népesség”. A történész szerint, a székely név a türk nyelvekben „kiválasztott nép” jelentésű „sikil” kifejezésből származik.

Az írás a türk eredetet támasztja alá

A székelyek türk eredete mellett szólhat a székelyekre jellemző és mai napig használt rúnikus írás. A „rovásírásként” is ismert rúnikus írás (az eredeti szöveg hű követése miatt a szövegben megőriztük a „rúnikus írás” kifejezést – E-RS) egy különleges ábécé, melyet a X. századig használtak Erdélyben és Magyarországon, amikor itt is bevezették a latin betűs írást. Az ezt követő évszázadokban a rúnákat a latin írás alternatívaként használták, Benedek professzor megjegyezve, hogy főleg kódolt üzenetek rögzítésére alkalmazták, melyeket a székelyek ellenségei nem tudtak megfejteni. Az utóbbi években újra előtérbe került a rúnikus írás, főleg a 2008-as Székely Nemzeti Gyűlés után, amikor ezt az ábécét alkalmazták az előadások hivatalos feliratozására.

Az idők folyamán a székelyek bolgár, besenyő, kun, gepida, kabar, avar és román eredetét hirdető elméletek is születtek, sőt egyesek a székelyek eredetét az Atlanti-óceánon túlra, az amerikai kontinensre helyezik át.

Hogyan érkeztek Erdélybe

A pannóniai magyarok keleti irányú expanziója 900 előtt kezdődött el és Elena Musca szerint „lépésről lépésre” történt. 900-ig a Kis-Szamosig terjedő területeket hódították meg, 1000 környékén elérték a Marost, hogy aztán a hódítók a XII. század végére elérjék az Olt erdélyi szakaszát. A magyarok az Erdély meghódítását célzó hadjárataikban magukkal hozták a székelyeket is, akiket előbb határőrzésre használnak. „A székelyeket a magyarok hozták és bízták meg Erdély keleti határainak őrzésével, hogy megvédjék a tatárok betörésétől. Ma is itt találhatók, igazi szigeteket alkotva a román lakosság közepette. Főleg Háromszék, Udvarhely, Csík és Maros megyékben találhatók meg nagyobb számban”, áll egy világháborúk közötti történelemtankönyvben. A székelyeket ugyanilyen célból telepítik le a Küküllők mentén is, ahonnan a XIII. század elején helyezik át őket az általuk ma is lakott területekre.

A csángók a Kárpátokon túli székelyek

Az Erdély keleti határához telepített székelyek egy része átkelt a Kárpátokon és Moldvában telepedett le, létrehozva a ma csángóknak nevezett etnikai csoportot. Benedek professzor szerint, a csángók zöme a – XVIII. század közepén – székely határőrezredek létrehozására törekvő osztrák hadseregtől menekülve érkezett Moldvába. A székelyek egy részének ellenállása miatt 1764-ben tömeges kivégzésre került sor, amikor az osztrák katonák nagyjából 400 székely férfit, nőt és gyermeket gyilkoltak meg a Hargita megyei Madéfalván. Ez volt a székelyek Kárpátokon túlra vándorlásának csúcspontja.

Harcias jellem

A történetírás kitűnő katonai képességekkel ruházza fel a székelyeket, ez volt az oka annak, hogy a határőri feladatokon túl, zsoldosként különféle hadjáratokban és háborúkban vettek részt. Elena Musca történész szerint, a székelyek harcosi szerepét Anonymus is megemlíti az A magyarok cselekedetei-ben (Gesta Hungarorum), ahol azt állítja, hogy „a székelyek részt vettek Pannónia meghódításában, sokáig együtt éltek a magyarokkal és – a másokhoz csatlakozott népségek szokásának megfelelően, mindig az élcsapatban – részt vettek a magyarok által a X–XII. századokban folytatott különféle hadjáratokban és háborúkban”.

Harcoltak a magyarok ellen

Érdekes, hogy a székely katonák a történelem folyamán a magyarok ellen is harcoltak. Ez történt, például, a Szilágy megyei Magyargoroszlón, ahol Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) 1601. augusztus 3-án az utolsó harci győzelmét aratta, alig néhány nappal azelőtt, hogy Torda mellett aljas módon meggyilkolták. A Giorgio Basta tábornokkal szövetkező Vitéz Mihály által vezetett, zömmel székelyekből álló hadsereg Báthory Zsigmond seregével találkozott, hogy legyőzze és eltávolítsa Erdély trónjáról és ezzel visszavezesse a fejedelemséget a II. Rudolf német császár által kezdeményezett oszmánellenes frontba.

Elena Musca történész szerint, a székelyek nemcsak a katonai szolgálatért járó fizetségért harcoltak Vitéz Mihály oldalán, hanem bizonyos kiváltságok (például az adómentesség) visszaszerzéséért is, melyektől Báthory András bíboros, a harcoló fejedelem unokatestvére fosztotta meg őket. Különben úgy tűnik, hogy a Báthory-családdal szembeni ellenséges érzések a mai napig megmaradtak a székelyekben, pedig öt évszázad telt el azóta.

Szintén a mai napig megmaradt a székelyek kolerikus jelleme. „A székelyektől mindig is féltek a harcias jelleműk miatt. A második világháború után volt is egy mondás, hogy a székelyek csizmájában mindig van egy feketelista és egy bicska”, mondja Elena Musca történész.

A magyarok és a székelyek ugyanazt a nyelvet beszélik

Bár elképzelhető, hogy eredetileg némileg különbözött a magyarok és a székelyek által beszélt nyelv, mára, nagyrészt az erdélyi magyar nyelvű oktatás miatt, ezek a különbségek eltűntek. Benedek László professzor szerint, a még mindig meglévő különbségek a hangsúlyban érhetők tetten, ugyanúgy, ahogy, például, az erdélyi románok hangsúlya is különbözik a moldvaiakétól. Másrészt a csángók nyelvében erősen érezhető a román nyelv hatása, a professzor állítása szerint, a Kárpátokon túli székelyek részben, különösen bizonyos ceremóniák esetében, átvették a többségi lakosság nyelvét.

A magyarok vallásilag asszimilálták őket

A történészek azt állítják, hogy a székelyek vallási szempontból eredetileg római katolikusok voltak. Időközben áttértek a magyar lakosságra jellemző (így! – E-RS) református felekezethez (így! – E-RS). Jelenleg az erdélyi székely lakosság csaknem fele református. A csángók azonban zömmel római katolikusok maradtak.

A székelyeknek van zászlójuk és himnuszuk

A közös történelem által egyesített székelyek egy sor kulturális identitási elemmel különböztetik meg magukat a magyaroktól. „A székelyek és magyarok közötti kulturális különbségek elsősorban a csak a székelyekre jellemző rúnikus írás használatában mutatkoznak. Másodsorban a székelyek a legősibb idők óta híresen jó fafaragók, magas, csak rájuk jellemző kapukat készítve, melyeken olyan díszítőelemek láthatók, melyek az inkáknál is tapasztalható napkultuszban gyökereznek”, mondja Benedek.

A székelyeknél, némiképp e fafaragói képességekkel összefüggésben, határoszlopok, megemlékezési és kulturális szereppel rendelkező tárgyak is megfigyelhetők (a szerző valószínűleg a kopjafára utal ezzel – E-RS).

Nem utolsó sorban, a székelyek saját zászlóval és saját himnusszal is rendelkeznek, Benedek professzor ez utóbbiról azt mondja, hogy a székely nép történetét eleveníti fel és ugyanakkor ima is: „Maroknyi székely porlik, mint a szikla/Népek harcától zajló tengeren./Fejünk az ár ezerszer elborítja,/Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!”, az idézett történelemprofesszor szerint, így hangzik a himnusz első versszaka (így! valójában a refrénje – E-RS).

Különbségek a népviseletben

A történész szerint, a hagyományos székely és magyar népviselet közötti különbséget a Kolozs megyei Szék székely közösségének tagjai által ünnepnapokon viselt ruhák mutatják a legjobban, ahol létezik egy székely „enklávé” Erdély szívében. „A székiek jó példái a magyarok és székelyek közötti kulturális különbségeknek. A férfiak nagyon magas, helyi mesterek által készített szalmakalapban járnak és fehér inget, valamint nagyon világos kék lajbit hordanak, amilyet nem nagyon látunk magyaroknál. A nők csak fehéret, pirosat és feketét használnak: rövid, térdig érő és ráncos, piros pöttyökkel tarkított fekete szoknyát, fehér inget és fekete ködmönt hordanak. Kötelező módon hordanak gyöngyöket, az idősebb nők feketét, a fiatalok pirosat, de kendőt is. Ezzel szemben a magyarok nem használják azt a nagyon világos kék színt, ezzel szemben zöldet igen”, magyarázza Elena Musca. A legutóbbi, a 2011-es népszámlálás alkalmával Romániában 1.227.623 személy vallotta magát magyarnak. Azonban a székelyek hivatalos száma nem ismert.

Tompa Gábornak, a kolozsvári színház igazgatójának egy történet jutott erről eszébe: amikor az apja 10 éves volt, akkor Székelyudvarhelyen még csak tizenkét román család lakott. Ő ekkor a Suciu nevű román pék fiával szokott focizni disznóbőrből varrt labdával. 1920-ban aztán kijött a kis Suciu, és mondta, hogy Románia kifliből zsömle lett (utalás a megváltozott térképre). Nem baj – így a Tompa-apuka –, majd prézli lesz belőle. 

Mit akar a politika?

Tompa a transzilvanizmus, vagy neotranszilvanizmus esélyeit csak akkor látja esélyesnek, ha lesz átfogó politikai akarat is erre. Szerinte a transzilvanizmus eszménye a nagyvárosi elit körében született meg, és bármely társaságra is nézzünk vissza, a műveltség és tudás volt az egyik alapja ezeknek. Ahhoz, hogy a transzilvanizmushoz valahogy viszonyulni lehessen, tudnunk kellene, mi az, de ezt a tudást nagyon nehéz megszerezni az iskolákban.

Visky szerint kizárólag hamis képek élnek Erdélyről az emberek fejében. Ő is elmesél egy történetet, miszerint egy magyaroszági vizsgán Tamási Áront adott fel a diákoknak – egy eminens diákja töredelmesen be is vallotta a vizsgalapon, hogy ő ugyan egy Tamásiról elnevezett iskolába járt, de sosem tanítottak tőle nekik semmit. Szerinte

Visky felveti, hogy lehet, hogy nincsenek valóságos fórumai a román-magyar párbeszédnek. Ő nagyon szeretné, ha ez hatszögű párbeszéd volna inkább: román-magyar-német-zsidó-cigány és a nők közötti. Mondja ezt annak tudatában, hogy szerinte még sosem ilyen erős a két nemzet közti párbeszéd, mint most, hiszen a románok számára ismertek magyar írók, ismert a magyar film Romániában, ráadásul olyan írókat ismernek el, akikről csak mostanában derül ki Magyarországon, hogy nem is jók (Esterházy például nagyon kedvelt a román olvasók körében).

A magyarországi kultúrharc Erdélyből nézve

Innen a beszélgetés át is vált a magyarországi kultúrharcra, bár ez a fogalom nem hangzik így el, de a moderátor arról kérdezi a beszélgetőket, hogy mik a lehetőségei a transzilvanizmusnak a globalizmus hatásai alatt, illetve olyan körülmények között, hogy már politikusok is meg akarják mondani, mi az irodalom?

Markó erre nem először, de itt is elmondja, hogy békén kell hagyni az írókat, és az államnak Magyarországon is egy kötelessége van csak feléjük: hogy támogassa az értékteremtést. Semmi másba sem szabadna beleszólni – folytatja Markó Béla –, még lojalitást sem várhat el senki cserébe, azt pedig a szakmának kell megállapítania, hogy mi az érték, hiszen senki nem tudja ezt jobban az írókollégáknál.

A volt szövetségi elnök figyelmeztettet arra, hogy akár a kultúrában, akár a poltikában a tudatosan kialakított stratégiák erőteljesen meghatározzák a jövőt, példának azt hozza fel, amikor a hatvanas években az NSZK stratégiailag eldöntötte a szászok kivásárlását Romániából. Ebben a stratégiában egy jól képzett, egyetemi végzettséggel bíró szászért 12 ezer márkát fizettek (itt Markó gyorsan felméri, hogy ő a mai fejével – mivel túl van hatvanon –, csak 2000 márkát érne).

Szerinte a mesterséges beavatkozás mögött az a populista szemlélet, elhibázott gondolat van, hogy egy értelmiséginek vagy politikai vezetőnek nem szabad mást gondolnia, mint a választóinak. „A politikában a demokrácia létfontosságú, az irodalomban néha halálos. Ha népszavazással kell eldönteni, hogy Wass Albert a legnagyobb írónk-e, abból nagy baj lesz. És nekem úgy tűnik, hogy ez az értékrend politikai vezetők ízlését kapcsolja egybe egyfajta virtuális népszavazással. Wass Alberttel nem az a gond, hogy politikailag hol állt, hanem az, hogy ha erdélyi irodalomeszményként ezt mutatjuk fel, az megint hamis lesz. Ez megint a havas, fenyő, borvíz és Hargita világa, rendkívül egysíkú, nem túl jelentős irodalom. Olvasható, de nem lehet mérceként felmutatni.”

Visky szerint nem az az érdekes és megdöbbentő, hogy a politikum erőfeszítéseket tesz a kánonok átrendezésére, hanem, hogy a valamiért mindig mindenhol ott termő kommisszárjaik gyakran jobban végzik el a munkát, mint ahogy azt a politikusok elgondolnák.

„A kommisszárok olyan javaslatokkal jönnek, amelyek meggyőződésem, hogy még a politikusokat is meglepik, és azt mondják otthon a fürdőszobában, hogy még mi sem voltunk ilyen hülyék.

Ne játsszuk el az »ők« és a »mi« kétértékű logikát, mert veszteségesen jövünk ki belőle.”

A kolozsvári színház művészeti igazgatója úgy látja, a legszélsőségesebb beszélgetésbe is bele kell menni, még akkor is, ha biztos a vereség, hiszen ez a veszteség fontos, és jele lehet valaminek. „Véresnek és szomorúnak tartom ezeket a kánonátrendezéseket, de nem hiszem, hogy át fogják rajzolni a kultúra arculatát. A szellemi dolgok komplexebbek és bonyolultabbak, mint ahogy azt hisszük. Azt belátom, hogy már most sebek tátonganak, egy olyan diskurzusnak köszönhetően, amelyek minden tekintetben méltatlanok morális értelmben az emberi mivolthoz.”

-------